Tardoskedd mindenféle

Gyerekdalok, mondókák

Höc-höc, katona, Ketten ülünk a lóra. Gyi, Vágára, Tardoskeddre, Ketten ülünk egy kecskére.

Andód

 

LIBÄCSKÄZÁS, LIBÄSDI

A játszók egyik jelének (elsősorban kislányok) neve: ,,asszony", velük szemben állnak a libák, középen van a farkas.

Asszonyok: Gyertek haza, kislibáim!

Libák: Gá .. . Gá ... nem megyünk.

A.: Miért?

L.: Félünk!

A.: Mitől?

L.: Farkastól!

A.: Hol van?

L.: Híd alatt!

A.: Mit csinál?

L.: Mosdik!

A.: Mibe mosakodik?

L.: Aranytálba!

A.: Mibe törülközik?

L.: Selyemkendőbe.

A.: Gyertek haza, kislibáim, mákos tésztára!

Az utolsó hívásra a libák az asszonyhoz futnak. A farkas ker-geti őket. Akit megfog, az lesz az új farkas.

Tardoskedd

 

Kicsi kanász, kavarj korpát, Csavard meg a malac farkát!

Tardoskedd

 

Héja, héja, lakatos, Látom, lábad ripacsos, Szőlőre, csattogóra, Ángyom ablakára.

Tardoskedd

 

JÁRTATÓ

Jár a baba, jár, Mint a kismadár, Hónapután a kert alatt Lepkét is fog már.

Tardoskedd

 

Szerelmes dalok

Hervad az a rúzsa, akit szagűnak, Hervad az a kislány, akit szeretnek, Hervadjon is, hervassza el a bánat, Szeretőjét vigyék el katonának.

Megüzenem a szeretőm anyjának, Ringós bölcsőt csináltasson lányának,

Ringós bölcsőt, bele való kisdunnát, Majd én csinálok beléje kisbabát.

Tardoskedd

 

Lakodalmas dalok

Ö, csillagok, ragyogjatok, Nekem utat mutassatok, Merre van a babám háza, Oda megyek iccakára.

Söprik a fővígi uccát, Szedik a lovas katonát. Csak hagy vigyík, ha söpörjík, Csak a rűzsám el ne vigyík!

Fejik a fekete kecskét, Verik a barna menyecskét, Csak hagy verjík, megérdemli,

Mer az urát nem szereti.

Ki az urát nem szereti, Sárgarípát főzzön neki, Jó megsózza, paprikázza, Hogy a hideg ki is rázza!

Nyisd ki, rúzsám, kit bezártál, Elhoztuk már, akit vártál! Hoztunk neked alándíkot,

Alándíkot, egypár csókot.

Tardoskedd

 

Dudanóták

Óh, én édes komámasszony, Maga milyen sovány asszony, Mintha soha nem enne. Lám én milyen kövér vagyok, Mint a hagyma olyan vagyok, Majdhogy csak el nem fakadok, Ebbe fene melegbe.

Tardoskedd

 

Gyerünk ki a nádas mellé, Feküdjünk le egymás mellé! Uccu, bizony de jólesne, Ha valaki meg nem lesne!

Tardoskedd

 

Kartonydunna de hajlik, Eredj odébb, rúzsám, a falig, Hadd fekszek melléd hajnalig, Míg az idesanyád aluszik.

Kartonydunna de puha, Kimaradtunk, rúzsám, alula, Adná az Isten valaha, Ketten nyugodnánk alatta.

Tardoskedd

 

Mesék

AZ ÖRÖK IFJÚSÁG VIZE

Volt egyszer egy király, ennek a királynak az egyik szeme mindig rítt, a másik meg mindig nevetett. Volt ennek a királynak három fia is. De ezek nagyon féltek az ap-juktól, mert az nagyon szigorú volt hozzájuk. Egyszer mégis összebeszéltek, hogy megkérdik az apjuktól, hogy miért sír az egyik szeme, és miért nevet a másik. Reggelinél be-ment az apjához a legöregebbik fia, és azt mondta neki: „Királyi atyám, azért jöttem hozzád, hogy mondd meg nekem, miért sír az egyik szemed, és miért nevet a másik?" A király nem szólt semmit, csak fölkapta a kést, és feléje hají-totta, de az kiugrott az ajtón. Kint megkérdezték tőle a testvé-rei, hogy mi történt. Az elmondta, hogy nem szólt semmit, csak utánahajította a kést. Másnap reggel a középső fia ment be hozzá, de az is úgy járt, mint az első. Harmadnap a leg-fiatalabbra került sor, ez mindig a legjobb, legszófogadóbb, leg-bátrabb volt, és elhatározta, hogy lesz, ami lesz, ő bizony meg-tudja, hogy mi baja az apjának. Reggelizés közben bement az apjához, és ő is megkérdezte tőle, hogy miért sír az egyik sze-me, és miért nevet a másik. Az apja őneki sem szólt semmit, fölkapta a kést és felévágta, de ő nem ugrott el, és a kés a lá-bába szúródott. Lehajolt, kihúzta, visszatette az apja elé, és újból megkérdezte: „Miért sír az egyik szeme, és miért nevet a má-sik? Nem lehetne ezen segíteni?" ,,De lehetne — mondta az öreg —, ha meghallanám az arany pintyőkemadár hangját, és innék az örök ifjúság vizéből."

Kiment a fiú, megmondta bátyjainak, hogy mit mondott az apja. Elhatározták, hogy ők elmennek megkeresni ezeket. Ki-mentek az istállóba lovakat választani. A legfiatalabb nem ment be az istállóba, mert megszólította őt egy sovány deres ló, hogy jót akar. öt választotta. Mondta a ló ezt a bátyjainak is, de azok nem hallgattak rá, kinevették. A legfiatalabb hallgatott is a lóra, és fölült rá. A bátyjai büszkén ültek az ő szép lovaikon, és egykettőre elhagyták őt. De a fiú kitartóan ment, verte az első faluig. Mire odaért, a bátyjai már elkártyázták a kocsmá-ban minden pénzüket, lovaikat, és még egy ideig ott kellett nekik maradni dolgozni, mert még adósok is maradtak. A legki-sebb nem tehetett mást, elindult egyedül.

Mikor kiért a faluból, megrázta magát a gebe lova, és egy gyönyörű szép paripává változott. Megkérdezte a gazdájától: „Édes gazdám, most úgy menjek-e veled, mint a szél, vagy mint a gondolat?" Az meg azt felelte: „Űgy menjél, hogy se nekem, se magadnak ne árts!" A ló elindult vele, és úgy ment, mint a gondolat. Estére egy nagy üveghegyhez értek. A királyfi meglátott egy kunyhót a hegy tövében, és benyitott oda. Egy vén öregasszonyt talált ott. Volt már vagy kétszáz éves. Oda-köszöntött neki a királyfi: „Adjon Isten jó estét, öreganyó!" „Szerencséd, hogy öreganyádnak vállaltál, mert mindjárt meg-ettelek volna" — mondta az öregasszony. „Mit tudna megenni rajtam, hiszen olyan sovány vagyok. Jobb volna, hogyha meg-mondaná nekem, hogy hol találom meg én az arany pintyőke-madarat és az örök ifjúság vizét." „Én arról bizony nem tudok semmit — mondta az öregasszony —, de a hegy túlsó oldalán lakik néném, az talán megmondja." Az öregasszony adott neki vacsorát és szállást, és reggel, mikor útnak akart indulni, akkor aclott neki egy korsót, hogy ha megtalálja az örök ifjúság vizét, őneki is hozzon belőle, mert ő is szeretne még fiatal len-ni. A királyfi megígérte, hogy hoz neki is a vízből. Az asszony erre adott nekit egy törülközőt, hogy tegye el, mert még szüksé-ge lehet erre. A királyfi megköszönte a szállást, és útnak indult.

Este volt, mire átvergődött a hegyen, és beköszöntött a másik öregasszonyhoz. Ez már olyan öreg volt, hogy a fél orra vas-ból volt. „Adjon Isten jó estét, öreganyó!" „Szerencséd, hogy öreganyónak szólítottál, mert különben menten megettelek vol-na." A királyfi aztán elmondta, hogy mi járatban van. Az öreg-asszony azt mondta, hogy a hegy másik oldalán lakik a nénje, az biztosan megmondja neki. Adott neki szállást, és mikor reg-gel indult, egy korsót meg egy lóvakarót adott neki, hogy neki is hozzon vizet, és azt mondta, hogy a lóvakarónak még hasznát veheti.

Megint csak beesteledett, mire a harmadik öregasszonyhoz ért. Ennek már tiszta vasból volt az egész orra, olyan öreg volt. Mikor elmondta neki, hogy mit keres, az öregasszony azt mondta, hogyha száz lelke is volna, akkor is elveszne ott. De a gyerek nem ijedt meg, csak kérte, hogy mondja meg, hol van a pintyőkemadár, meg az ifjúság vize. Az öregasszony azt mondta: „Az bizony a Tündér Ilona várában van, ami az Ópe-renciás-tenger hetvenhetedik szigetén van, és szüntelenül arany kácsalábon forog." Reggel ő is adott neki egy korsót, hogy hoz-zon neki is a vízből, és még egy sűrű lókefét is, hogy majd hasznát veszi annak. Azután még azt mondta neki, hogy a vár kapuját csak úgy ugrassa keresztül, hogy előbb úgy fölköti a lo-va farkát, hogy abból egy szőr se lógjon ki, mert akkor vége van. De ha bent lesz, engedje le a lova farkát újra, de kifelé jövet megint kösse azt fel. Ha belép a Tündér Ilona szobájába, menjen az ágyához. Az ágy fejénél van az arany pintyőke-madár, szakítsa ki egy szál haját a Tündér Ilonának, és avval csavarja be a madár száját, hogy meg ne szólaljon, mert ak-kor felébred a Tündér Ilona, és el van veszve. Azután vigyáz-zon, mert kétféle víz van az ágy mellett. Jobb oldalon van az örök ifjúság vize, bal oldalon van a halál vize. A királyfi meg-ígérte, hogy vigyázni fog és elindult.

Ment a lova, mint a gondolat, és mégis három nap, három éjjel tartott, míg odaért a vár elé. Éppen éjszaka volt, a tündé-rek aludtak. Leszállt a lováról, fölkötötte a ló farkát, és be-ugrott a kapun. Ott mindjárt leeresztette a lova farkát, megkö-tötte, ő meg bement a Tündér Ilona szobájába. Az arany pin-tyőkemadár ott ült az alvó Tündér Ilona fejénél, a két kút meg az ágyának a két oldalán volt. A királyfi odalépett Tündér Ilo-na mellé, a hajából kiszakított egy szálat, és bekötötte vele a pintyőke csőrét. Betette a tarisznyájába. Aztán odalépett a jobb oldalon lévő kúthoz, megmerítette a korsókat, és a jobb oldalára akasztotta. Aztán odament a bal oldali kúthoz, abból is merített egy korsóval, azt meg a bal oldalára akasztotta. A Tündér Ilona nagyon szép volt, hát nem tudta megállni, hogy meg ne csókolja őt. Amint megcsókolta, kezdett ébredezni, de mert a pintyőkemadár nem szólalt meg, megint elaludt. A királyfi aztán kiment a lovához, fölkötötte a farkát, de nem jól kötötte föl, és egy szál valahogyan lelógott. Ő nem vette ezt észre, és amint ugratott át a kapun, akkorát csördült a ka-pu, mintha az egész világ harangjai egyszerre megszólaltak volna. A tündérek felébredtek, és megtudták, hogy valaki meg-lopta a várukat, lóra kaptak, és üldözőbe vették.

A királyfi sebesen vágtatott, de egyszer csak megszólalt a lova: „Édes gazdám, nézzél hátra, mert nagyon ég a bal fü-lem." A királyfi hátranézett, és azt mondta: „Édes lovam, már közel vannak, mindjárt megfognak." „Dehogy fognak — mondta a ló —, csak dobd el a törülközőt!" A királyfi eldobta, és olyan víz támadt utánuk, hogy mire a tündérek átvergődtek rajta, ők már jó messzire elmentek. De a tündérek még gyorsabban mentek, mint a gondolat, és megközelítették a királyfit. Ekkor meg-szólalt megint a királyfi lova: „Édes gazdám, nézzél hátra, mert nagyon ég a jobb fülem!" A királyfi hátranézett, és látta, hogy a tündérek már csak pár lépésre voltak tőle. „Jaj, édes lovam, el vagyunk veszve, mert már itt vannak a sarkunkban." „Dehogy vagyunk elveszve — mondta a ló —, csak vesd el a lóvakarót." A királyfi el is vetette, és olyan sűrű erdő támadt a hátuk megett, mint a lóvakaró. Mire a tündérek ezen is átvergődtek, addigra ők megint jó messzire elmentek. De nemsokára megint csak megszólalt a királyfi lova: „Édes gazdám, nézzél hátra, mert nagyon ég mind a két fülem." A királyfi hátranézett, és nagyon megijedt, mert a tündérek már olyan közel voltak, hogy már nyúlkáltak utána. Odaszól a lovának: „Jaj, édes lovam, vé-günk van, mert mindjárt levesznek a hátadról." „Dehogy vesz-nek — szólt a ló, csak hajítsd el a lókefét." Amint elhajította, olyan sűrű erdő támadt mögöttük, mint a lókefe volt. Ezen már sehogyan sem tudtak a tündérek keresztülvergődni, és nagy mérgesen visszafordultak. A királyfi meg szerencsésen elért az első öregasszonyhoz, odaadta neki a korsót. Az ivott be-lőle, és megfiatalodott. Beleszeretett a királyfiba, és azt akar-ta, hogy vegye feleségül. De a királyfi azt mondta, hogy neki nagyon sok dolga van még, majd ha elintézi, visszajön érte. A másik két öregasszony is beleszeretett, mikor már ittak a víz-ből, de a királyfi azt mondta azoknak is, hogy majd vissza-jön. Aztán elindult hazafelé. A bátyjait még akkor is ott találta a kocsmában, fát vágtak. Kiváltotta őket a lovaikkal együtt, és elindultak hazafelé. De a két bátyja szégyellette, hogy az öccsük el tudott oda menni, és ők nem. Féltek, hogy majd ad nekik az apjuk, ha az öccsük elmondja, hogy ők hol voltak. Hátra-maradtak és elhatározták, hogy megölik az öccsüket. Melléje mentek, lerántották a lováról, és kiszurkálták a szemeit, levág-ták a kézit, lábát, elvették tőle a korsókat és a pintyőkemadarat. Hazavitték az apjuknak, de nem tudták megmondani, hogy me-lyikben van az örök ifjúság vize, és melyikben a halál vize. így a király nem ihatott belőle, és még szomorúbb maradt, mert a legkisebb fiát is elvesztette.

De a legkisebb királyfi nem halt meg, mert amikor a bátyjai ott hagyták őt, kínjába amint hánykolódott, a levágott keze helye beleért egy mocsárba. Ez egy csuda mocsár volt, és kinö-vesztette neki a kezeit. Mindjárt beletette a lába helyit is, hát a lábai is kinőttek, megkente mocsárral a szemeit, hát mind-gyárt látott is, és amint megnézte magát egy patak vizibe, hát látja, hogy százszorta szebb, mint azelőtt volt. Aztán gondolt egyet, és elszegődött az apja házába inasnak.

 

A bátyjai nem ismertek rá, mert azt hitték, hogy már meghalt. De nemsokára megérkeztek a tündérek, egy aranyhidat vertek a város szélétől a királyi palotáig, és Tündér Ilona beküldött egy követet a királyhoz, hogy küldje ki azt a fiát, amelyik meg-lopta az ő várát, mert ha nem, akkor itt kő kövön nem marad. A király előhívatta a fiait, és azt mondta az öregebbiknek, hogy: „Ha te hoztad, fiam, hát csak menj ki!" A fiú ki is ment, de még a hídra sem mert rálépni, csak mellette ballagott, oda-állt Tündér Ilona elé. Az így szólt hozzá: „Te vagy az, aki meglopta a váramat?" A fiú azt felelte, hogy ő. „No akkor — szólt Tündér Ilona — mondd meg, hogy áll az én váram!" „Úgy, mint más vár" — felelte a királyfi. „Hát a kutam?" „Ügy, mint más kút!" „Hazudsz" — mondta Tündér Ilona, és huszon-ötöt húzatott rá. Még szigorúbban beüzent a királyhoz, hogy küldje ki a fiát, amelyik meglopta a várát. Kiment a középső is, de az is úgy járt, mint a bátyja, csak őrá már ötvenet húza-tott Tündér Ilona. Harmadszor is beüzent, hogy ha ki nem küldi azt, aki meglopta a várát, itt kő kövön nem marad. A legfia-talabb ekkor odaállt az apja elé, megmondta, hogy ő kicsoda, kért tőle királyi ruhát, hogy ő majd kimegy, és mindent elintéz. Azután felült a lovára, és úgy vágtatott végig a hídon, hogy az csak úgy zörgött, odaállt Tündér Ilona elé. Az aztán kérdte tőle, hogy: „Te vagy az, aki meglopta a váramat?!" „Én" — fe-lelte az. „Hogy áll az én váram?" „A te várad a tenger hetven-hetedik szigetén van, és szüntelen egy arany kacsalábon forog." „Hát az ágyam hol áll?" „A te ágyad két kút között áll, a jobb oldali kútban van az örök ifjúság vize, a bal oldaliban pedig a halál vize, és az ágy fejinél ült az arany pintyőkemadár." „Igazad van!" — mondta Tündér Ilona. Aztán hozzálépett, meg-csókolta, és azt mondta, hogy „Most már csak ásó-kapa választ el egymástól". Aztán bementek a várba, megmondták az apjá-nak, mi történt, Tündér Ilona megmutatta, melyik az örök ifjú-ság vize, a király ivott belőle, megfiataladott, aztán elmentek a Tündér Ilona várába, és ott élnek boldogan, még ma is, ha meg nem haltak.

A két gonosz bátyja pedig szolgálta őket egész életükben.

Itt a vége, dugjuk vízbe!

Tardoskedd

 

A CSODÁLATOS FŰZFAVESSZŐ

Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt, volt egyszer egy király. Ez a király kiment sétálni az erdőbe. Amint ott sétál, előveszi bicskáját, és levág egy fűzfavesszőt. Hát amint levágta, hirtelen kiugrik belőle egy szép lány, és el-kiáltja magát: „Jaj, vizet, vizet, mert mindjárt meghalok!" De a királynál nem volt víz, nem tudott neki adni, és a lány meg-halt. A király nagyon sajnálta, és eltemette őt egy fa tövibe, aztán nagy szomorúan hazament. Másnap reggel megint kiment sétálni. Megint csak levágott egy vesszőt, abból is kiugrott egy lány. Ez is kiáltotta, amit az első. De a királynál megint nem volt víz, és ez a lány is meghalt. Harmadik nap is kiment az erdőbe a király, de most már vizet vitt magával. Odament a fához, és megint levágott egy vesszőt. Amint levágja, hát megint csak kiugrik belőle egy lány anyaszült meztelen. Ez is vizet kért. A király adott is neki. A lány megitta mind, ami a királynál volt, és nem halt meg. A királynak nagyon megtet-szett a lány, beleszeretett és megesküdött, hogy elveszi felesé-gül. Azután ráterítette a köpönyegét, és föltette őt egy sűrű fa tetejire, és azt mondta, hogy várjon, majd ő hazamegy, és hoz neki ruhát. A fa alatt volt egy mély kút. Odajött vizért egy ra-pancos cigánylány. Lenézett a kútba, és ott meglátta a fán ülő lány képét. Azt hitte, hogy ő, és csodálkozva így szólt: „Jaj, de szíp vagyok!" De aztán fölnézett a fára, és meglátta a lányt. Megkérdezte tőle, hogy mit keres ott. A lány elmesélte neki. Megörült a cigánylány, hogy még királyné lesz belőle, fölmászott a fára, elvette a lánytól a köpönyeget, beletaszította őt a kútba. A cigánylány meg magára terítette a köpönyeget, az-tán várta a királyt.

De a lány, akit letaszított, nem halt meg, hanem egy arany-hallá vált. Mikor megjött a király a ruhával, lehívta őt, és na-gyon elcsodálkozott, hogy milyen csúnya lett. A lány azt mond-ta, hogy az semmi, csak a nap lesütötte, attól olyan, de ez el fog múlni. A király hazavitte, és mert megesküdött, hát elvette őt feleségül.

A cigánylány megtudta későbben, hogy a lány nem halt bele a vízbe, aranyhallá változott. Azt mondta a királynak, hogy ha azt akarja, hogy ő olyan szép legyen, mint azelőtt volt, akkor fogassa ki azt az aranyhalat a kútból. Mert ha ő azt megeszi, akkor olyan szép lesz, mint azelőtt volt. A király ki is fogatta a halat. A királyné maga tisztította meg. Vigyázott, hogy egy halpénz se essen le. Mindegyiket külön égette el. De akárho-gyan vigyázott, egy mégis leesett. Soká kereste, de nem tudta megtalálni, mert az egy kecsegfává változott. Ott hányódott sokáig a konyha sarkában, egyszer följött takarítani a kertész-né, az fölvette, és elvitte haza, hogy majd jó lesz vele leta-karni a kecseget. A kertésznek nem voltak gyermekei, és a fe-leségével dolgoztak kinn a kertben. Mikor másnap reggel elmentek hazulról, a kecsegfa lánnyá változott, és kisöpört, megfőzött, eltakarított, aztán megint visszaváltozott kecsegfá-nak. A kertész mikor hazajött, nagyon csodálkozott, nem tudta, hogy ki végzett el minden munkát. Egypárszor megint megtör-tént ez. A kertész elhatározta, hogy kilesi, ki az, aki helyettük elvégzi a házi munkát. Bebújt az ágy alá és várt. Egyszer csak látja, hogy a kecsegfa lánnyá változik, elkezd dolgozni. Mikor megfőzött, tálalt magának, és leült enni. Ekkor a kertész ki-ugrott az ágy alól, és átnyalábolta. Nagyon könyörgött neki a lány, hogy engedje el, de a kertész addig nem engedte el, míg nem múlt el az ideje, hogy visszaváltozhasson kecsegfának. A felesége is hazajött, és az is megörült a szép lánynak, és gyermeküknek fogadták. Egyszer, amint kint dolgozott a kert-ben, meglátta őt a király. Megkérdezte őt, hogy ki az apja, az-tán elvitte szobalánynak a palotába.

Télen, mikor eljött a tollfosztás ideje, a király megparancsol-ta, hogy mindenki meséljen valamit. Mesélt is mindenki, csak még a szobalány nem. A király kérte, hogy meséljen ő is vala-mit, de azt mondta, hogy nem tud. De a király megparancsolta neki, hogy meséljen, hát a lány el is kezdte: „Volt egyszer egy király. Ez a király kiment az erdőbe, vágott ott egy fűzfavesz-szőt. A vesszőből előugrott egy lány, és vizet kért a királytól.

 De a király nem tudott neki vizet adni, és a lány meghalt." Ekkor már a királyné tudta, hogy ő az a lány, akit a vízbe ta-szított. Közbeszólt, hogy hagyja abba, mert ők már tudják ezt a mesét. De a király azt mondta, hogy csak folytassa. A lány el is mondta, amint volt, és így szólt: „Ha nem hiszik, hát itt vagyok én." Ekkor a király odafordult a feleségéhez, és meg-kérdezte tőle, hogy: „Mit érdemel az, aki nem egy lelket, ha-nem kettőt akart elölni?" A királyné azt hitte, hogy a lánynak szólt az ítélet, és azt mondta, hogy kössék egy szilaj csikó far-kára, és úgy hurcoltassák meg a városon, aztán vágják négy-felé, és szegezzék ki a város négy sarkára. „No, akkor te le-szel az" — mondta a király. Azzal elfogatta őt a katonáival. Ki is vallotta, hogy ki ő, aztán a király ki is végeztette, úgy, ahogy ő mondta. A másik lányt meg elvette feleségül, és boldogan él-tek, míg meg nem haltak.

Itt a vége, dugjuk a vízbe!

Tardoskedd

 

A HÁROM KIRÁLYFI ÉS A SZEGÉNY ASSZONY LÁNYA

Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt, volt egyszer egy szegény asszony, és annak volt egy szépséges szép lánya. De ez a lány csak ribiszkével élt. Mikor elfogyott a ribiszkéjük, az öreg édesanyja —• mit tehetett mást — elment ribizlit lopni a király kertjébe. Egypárszor sikerült is neki, de végtére is megfogták. Bekísérték a királyhoz. Ott elmondott mindent. A király azzal büntette meg, hogy behozatta véle a lányt szolgálónak. Hiába könyörgött az asszony, a király nem engedett. A lánynak el köllött menni.

El is ment, de olyan szép volt, hogy nemsokára mind a há-rom királyfi beleszeretett. A legöregebb váltig azt hajtogatta, hogy az övé lesz. De ezt mondta ám a középső is, meg a leg-fiatalabb is. Végtére összevesztek, és véresen össze is vereked-tek a lányért. Ezt megtudta a királyfiak mostohaanyja, aki egy vén öreg boszorkány volt. Megátkozta ezért a szegény lányt. Azt mondta neki, hogy: „Váljál gyíkká, és meg se állj az or-szág határáig!" Hát a szegény nem tehetett mást, elment, és egy híd alatt húzódott meg a határon. De a három királyfi keresni kezdte a lányt. Sokáig keresték, végtére is a mostohaanyjukat tartották tettesnek. Elmondták a királynak, hogy mi történt. A ki-rály azt mondta: „Fiaim, nyugodjatok bele, ennek már így kell lenni. Felejtsétek el, házasodjatok meg, mert már én öreg va-gyok. Két kívánságom van. Amelyiktek ezeket megcsinálja, azé lesz a királyi pálca. Az első kívánságom ez. Hozzatok nekem egy olyan bundás kutyát, aki egy dióhajban van benne!"

A királyfiak el is indultak. A két öregebb elvitte a két legszebb paripát. A fiatalabbnak már nem jutott. Kiment a méneshez, és nézegetni kezdte a lovakat. Egyszer csak megszólalt mellette egy gebe ló: „Kedves királyfi, ha jót akarsz, csak engem vá-lassz. Nem fogod megbánni!" A királyfi beleegyezett, mert igen megtetszett neki, hogy a ló tud beszélni. Most megint megszó-lalt a ló: „Kedves királyfi, fogd meg a sörényem, és vezess a sű-rűbe, hogy ne lásson senki. Majd meglátod, mi fog történni." Mikor odavezette a sűrűbe, megrázta magát a gebe, és egy gyö-nyörű szép, ezüstszőrű, ezüstnyergű paripa lett belőle. „No, most pattanj rám, kedves királyfi! Mehetünk, amint kívánod."

El is indultak ők is. Három út vezetett ki a városból. A két jón már elmentek a bátyjai. Neki jutott a sáros, gödrös, mocsa-ras út. De a ló csak biztatta, hogy ne féljen semmit. Nekivágtak az útnak, és mentek. A ló arra kérte a királyfit, hogy senkinek se árulja el, hogy ő táltos. Mikor az út legrosszabb részéhez ér-tek, a ló elkezdett repülni, és így egykettőre a határra értek. Egy folyó volt a határ. Egyetlen híd vezetett keresztül rajta, és azon túl már idegen ország kezdődött. Leszállt a lóról a király-fi, és fáradtan lefeküdt egy nagy tölgyfa tövibe. Egyszer csak a híd alól előszalad egy kis gyíkocska és megszólal: „Jó napot kí-vánok, kedves királyfi! Mi járatban vagy te erre?" A királyfi elmondta. Megint megszólal a gyíkocska: „Ha csak ez a baj, ezen könnyen segíthetek." Azzal bement a híd alá, és nemsokára hozta a kis bundást a dióhajban. „Itt van, kedves királyfi, amit kívántál — mondta a gyík —, csak arra kérlek, ki ne bontsd, míg haza nem érsz, mert akkorát ugat, hogy az egész ország-ban mindenki megsüketül."

Szót is fogadott a királyfi, és boldogan elindultak hazafelé. Mikor a város határába értek, megrázta magát a ló, és vissza-változott csúnya gebévé. A királyfi bátyjai már otthon voltak akkorra, de nem hoztak semmit. Azt gondolták, hogy a kisebbik sem hozta el a kutyát, vagy pedig már el is veszett. De akkor bámultak el, mikor beállított az öccsük, és átadta az apjának a diót. Az rögvést föltörte, hát egy szép selyemszőrű bundás ugrott ki belőle, és akkorát ugatott, hogy szinte az egész palota megremegett. Akkor azt mondta a király: „No, eddig a tied a fe-le királyság, fiam. Most pedig megmondom, mi a másik kíván-ságom. Hozzatok egy olyan szép menyasszonyt magatoknak, amelyikre mind a hárman azt mondjátok, hogy ez a legszebb. Aki ezt elhozza, azé a királyság másik része."

Megint elindultak a királyfiak. A jó utakon megint az öregeb-bek mentek, a fiatalabbnak jutott újból a rossz út. De a királyfi most már nem szomorkodott. Megkereste a lovát, és kivezette a sűrűbe. Ott a ló megint megrázta magát, és most egy szép, aranyszőrű, gyémántos nyergű paripává változott. A királyfi rápattant, és újból útnak eredtek.

A két idősebb királyfi nem keresgélt sokat, hanem összeszed-ték a hercegkisasszonyokat, kiválasztották közülük a két leg-szebbet, és már mentek is haza. Bizonygatták, hogy ezeknél már szebbet és gazdagabbat úgyse talál az öccsük. De a király azt mondta, hogy meg kell várni, míg ő is hazajön.

Ezalatt a királyfi odaért a hídhoz. Megint csak előjött a gyí-kocska: „Isten hozott, kedves királyfi! Mit kívánsz tőlem?" A királyfi elmondta a kérését, de szomorú volt, nem bízott ben-ne, hogy a gyíkocska ebben is segíthet. De a gyík csak azt mondta: „Ne félj, kedves királyfi! Csak mindenben fogadj ne-kem szót!" Ezt meg is ígérte a királyfi. Erre azt mondta a gyík: „Fogd meg a farkamat, és vágj úgy a híd karfájához, hogy freccsenjek szét!" De ezt már sehogyan sem akarta megtenni a királyfi. Aztán, hogy a gyík sokat könyörgött neki, elhatároz-ta, hogy mégis megteszi. Megfogta a gyík farkát, és nagy sóhaj-tással hozzávágta a hídhoz. Hát, uramfia, mi történt! A gyík egyszerre átváltozott egy szépséges szép menyasszonnyá. Hófe-hér menyasszonyi ruha volt rajta, és a haja aranyból volt. Odalépett a királyfihoz, és azt mondta neki: „Kedves királyfi,

itt van, amit kívántál! Te az enyém, és én a tied." A királyfi nagyon megörült. Megismerte, hogy ő az a lány, aki eltűnt tőlük. Megölelte, megcsókolta, aztán fölültek a lóra. A ló ment velük sebesen, mint a szél, és nemsokára haza is értek. De most a ló egyenesen bevágtatott velük a városba. Akik látták őket, majd megvakultak a nagy szépségtől meg csillogástól. Fölmen-tek a palotába, a király elé álltak, és bemutatta a királynak az ő mátkáját. Odahívták a bátyjait menyasszonyukkal együtt. Nemcsak hogy a bátyjai elismerték, hogy az öccsük mátkája a legszebb, hanem még a menyasszonyuk is. Abbizony! Azután a király átadta legkisebb fiának a pálcát, fejére tette koronáját, és ő lett a király. Mikor a vén banya mostohaanya ezt megtud-ta, menten megütötte a guta. A kisebb királyfi meg a hatalmas országot elosztotta háromfelé, és aztán egyszerre megtartották az esküvőjüket. Meghívták rá az egész várost. Hét nap, hét éjjel tartott a lakodalom, evett-ivott mindenki, még a sánták is táncoltak. A szegény asszonyt meg behozták a palotába, és ott éltek boldogan, még tán most is élnek, ha meg nem haltak.

Tardoskedd

 

A SZEGÉNY EMBER SZOLGÁJA

Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, ott, ahol a kurta farkú malac túr, ott, ahol a jeget megaszalták, volt egyszer egy nádszál. Annak a végén volt egy zsúpszál, annak a végén egy cérnaszál és azon egy tű. A tű végén egy szoknya, a szoknyának volt kilencvenkilencezer ránca. És mindegyik ráncban volt egy tetű. Aki ezt a mesét nem fogja tátott száj-jal hallgatni, annak a nyakát minden tetű rágni fogja az éj-szaka.

Volt egyszer egy szegény ember, aki nagyon jószívű volt. Egy magas parton lakott, és az alamizsnát, amit a koldusoknak szánt, kitette a part oldalába, hogy a szegényeknek ne kell-jen oda fölmászni. Egyszer arra járt az ördög. Nagyon éhes volt, megette a szegények elől az alamizsnát. Mikor vissza-ment a pokolba, a társai már tudták, mit csinált, és visszaza-varták, hogy szolgálja vissza ezerszeresen a szegény embernek az alamizsna árát. Az ördög el is ment az emberhez, és mondta neki, hogy fogadja meg őt szolgának. A szegény ember azt mondta, hogy nincs pénze neki szolgát fizetni, és magának sincs munkája. De az ördög azt mondta, hogy őneki nem kell fizetés, ő eldolgozik azért is, amit megeszik. Aztán ott is maradt a sze-gény embernél.

A szegény ember szomszédságában volt egy gazdag úr, de ez nagyon zsugori volt. A szolga egyszer elküldte hozzá a szegény embert, hogy vállalja el tőle az aratást. Ogy alkudjon meg vele, hogy nem kell neki több rész, mint amit a szolgája egyszerre el bír vinni egy zsákban. Az úr mindjárt neki is adta az aratást, mikor megtudta, hogy milyen kevés bért kell érte fizetni. Mikor a szegény ember hazament, a szolga azt mondta neki, hogy ne fogadjon aratókat, majd ő learatja mind. Eljött az aratás. A szol-ga kiment aratni. De egész nap nem aratott semmit, és amikor a szegény ember felesége kivitte neki az ebédet, a fa alatt aludt.

 

Megette az ebédet, és újra lefeküdt. Az asszony hazament, és el-mondta az urának, hogy a szolga még semmit sem aratott, és ebéd után újból lefeküdt. Nagyon meg voltak ijedve, hogy a gazdag úr föl fogja őket akasztatni. Mikor az asszony a vacso-rát vitte ki, akkor is aludt még a szolga. A szegény asszony még jobban megijedt. Mikor a szegény asszony elment, a szol-ga fölkelt, elkezdett sétálni és mondogatta: „Kessed, messed, áll a lép." Amint ezt kimondta, minden ördög ott termett a po-kolból, és reggelre minden szál gabonát learattak, és keresztbe is raktak. Mikor a szegény asszony másnap kivitte a reggelit, majd hanyatt esett ijedtibe, hogy ugyan hogyan tudta ez egye-dül elvégezni ezt a munkát. Reggeli után hazament a szolga is, és azt mondta az asszonynak, hogy az egész faluból kérje köl-csön a ponyvákat. Az asszony úgy is tett, összehordta a ponyvá-kat, a szolga meg varrt egy zsákot belőlük. Eljött a cséplés ideje. A szolga odavitte a zsákot, és minden gabonát belerázott abba az egy zsákba, és a zsák még akkor sem volt tele. Fölvette a vállára, és elvitte a szegény emberhez.

Az úr szörnyen megharagudott, és meg akarta bosszulni a sze-gény embert. Magához hívatta, és azt mondta neki: ,,Itt van ez a nagy erdő. Ha ez reggelre mind ki nem lesz vágva és ölbe rakva, akkor felakasztatlak." A szegény ember hazament nagy szomorún, és elpanaszolta a szolgának, mit kíván megint tőle a zsugori úr. De a szolga azt mondta, hogy csak feküdjön le nyugodtan, majd ő elintéz mindent. Este kiment a szolga az er-dőbe, és megint elkezdte: „Kessed, messed, áll a lép." Erre oda-mentek az ördögök megint, és reggelre minden fa ki volt vágva és ölbe rakva. Az úr, mikor reggel kinézett az ablakon, és látta, hogy minden rendben van, majd a guta ütötte meg mérgében. Törte a fejét, hogyan tudná a szegény embert megbosszulni. El-hívatta magához, és azt mondta neki, hogy ha nem viszi őt a pokolba, lefejezteti.

A szegény ember hazament, és megint elpanaszolta a szol-gának, hogy mit kíván tőle a zsugori úr. A szolga azt mondta, hogy ne féljen semmit, majd ő úgy elviszi, hogy vissza se jön soha. Aztán elmondta a gazdának, hogy ki ő, és hogy ő azért jött ide szolgálni, mert egyszer megette a szegények elől az alamizsnát, és a társai a pokolból kizavarták, hogy szolgálja vissza ezerszeresen a szegény embernek.

Reggel odaállítottak az úr lakása elé kocsival. Az úr fölült, a gazda hátra állt, és a szolga a lovak közé csördített. Útköz-ben a gazdának leesett a kalapja a fejéről. Odaszólt a szolgá-nak, hogy álljon meg, mert fölveszi. De a szolga azt mondta, hogy ne szálljon le, mert csak egy hét múlva érne a kalapjá

 hoz, annyira gyorsan mennek. Odaértek a pokol kapujához. Az ördögök lekapták az űrt a kocsiról, és hiába könyörgött, bele-tették a tüzes kemencébe. A szolga elbúcsúzott a gazdától, az meg visszafordult, és — pedig jó gyorsan ment — két hetire ért csak a kalapjához. Mikor hazaért, eladta a sok gabonát, és többé soha szegény nem volt, élt boldogan, míg meg nem halt. Itt a vége, szaladj el véle!

Tardoskedd

 

A JÖSLÖKÖNYV

Volt egyszer egy kis faluban egy pap meg egy mester (kántor). Nagy szegénységben éltek, mert akkor nem volt se birtoka, se meckája papnak. Csak abból éltek, ha valaki meghalt vagy szüle-tett. Hát elhatározták, hogy valamit kitalálnak, hogy megélhes-senek. Ki is találtak egy furfangot. A mester nagyon bejáró volt a bíróhoz. Annak pedig volt egy pár szép csikaja. Azt mondja egyszer a plébánosnak a mester, hogy ő bizony azokat elhajtja. Azután elrejti az erdőben. És a plébános úr meg lehoz egy régi nagy könyvet a padlásról, és egypár forintért majd kiolvassa ab-ból, hogy hol vannak elrejtve a csikók. A pap beleegyezett. Másnap reggelre a kántor már szépen el is vitte a csíkókat, kive-zette az erdő közepébe. Ott elrejtette, megkötözte őket a fákhoz és hazament. Elmondta a papnak, hogy hol vannak, hogy majd az ki tudja jósolni a könyvből. Mikor kiment a papi lakásról, ta-lálkozik a bíróval. Már messziről látja, hogy az hogy lógatja az orrát. Köszöntött neki: ,,Jó napot, bíró uram! Mi újság? Miért olyan szomorú?" „Ne is kérdezze, mester úr — szólt a bíró —, igen nagy baj ért engemet. Ellopták a két szép csikómat. Éppen most megyek korrentótatni." „Tudja mit, bíró uram? — szólt erre a kántor. — Ne menjen sehová, hanem jöjjön velem a plébános úrhoz. Annak van egy réges-régi jóslókönyve. Hátha ki tudná jó-solni belőle, hogy hol vannak a csikók." Be is mentek a paphoz. Annak elpanaszolta a bíró a baját, és azt mondta a papnak, hogyha kijósolja, hogy hol vannak a csikók, háromszáz forintot ád neki. Ekkor nekifogott a pap, kinyitotta a jóslókönyvet: „Néz-ze, bíró uram, ez a hosszú vonás az út. Erre vezették a tolvajok a csikókat." Voltak ott mindenféle cifraságok rajzolva. „Itt köll lenni a csikóknak!" Fordított megint egyet. Ott megint volt egy nagyobb cifraság. „Itt is vannak! — azt mondja a pap. — Ehol e! Csak menjenek rögtön értük, bíró uram, jó sokan fejszékkel, vasvillákkal, mert hátha ott vannak a rablók is." Megörült a bíró, összehívta a szolgáit és a jó embereit, és elindultak. Meg is ta-lálták a csikókat, ott, ahol a pap mondta. A tolvajok, úgy látszik, elszaladtak, mikor észrevették, hogy jönnek az emberek. Elol-dozták a csikókat, és örömmel mentek haza. A bíró rögvest el-ment a paphoz, és odaadta neki a háromszáz forintot.

Örült is ennek a mester meg a plébános. Egy darabig most már urasan élhettek. De híre szaladt ennek a faluban. Mentek ám hozzájuk az asszonyok, emberek, hogyha elveszett valami-lyük. „Nekem elveszett négy tyúkom, nekem hat ludam, az Istenre kérjük, plébános úr, jósolja már ki, hogy hol vannak, vagy ki lopta el!" „Hát jól van, lelkeim — mondta a pap —, majd megnézem. Ha lehet, akkor ki is olvasom, de ha nem, akkor nem." „Jól megfizetünk magának — jajgattak az asszonyok —, csak nézze meg!" Ez alatt az idő alatt híre ment a királyhoz, hogy ebben a faluban jósolni tud a pap meg a mester. Meghí-vatta őket a király, hogy jöjjenek gyorsan, mert elveszett a királyné gyémántgyűrűje. Meghallották az asszonyok, hogy a plébános meg a mester fog menni a királynak jósolni, elmen-tek hozzá megkérdezni, hogy mit tudott meg a tyúkokról meg a libákról. Azt felelte a pap, hogy ezt bizony nem találta meg, mert hát hiszen azok el is repülhettek. Az asszonyok szomorúan elmentek. Ekkor a mester meg a pap megbeszélgették, hogy melyikük menjen most el a királyhoz. Elhatározták, hogy a mes-ter fog elmenni, mert a falu nem maradhat pap nélkül. El is ment hát a mester. Vitte a jóslókönyvet. Mikor a királyhoz ért, jelentkezett: „Itt vagyok, fölséges királyom, neked ajánlom éle-tem, halálom! Én volnék az a jósló!" „Jól van, fiam" — mondta a király. Bevezette egy különös szobába, és kiadta neki a pa-rancsot: „A királynénak elveszett a gyémántgyűrűje. Ha ezt, fiam, megtalálod, akkor gazdaggá teszlek benneteket, de ha nem találod meg, akkor örökre bezáratlak." Beleegyezett a kántor ebbe.

A király aztán megint így szólt: „Szabjál magadnak egy bi-zonyos időt, ami alatt ezt megkeresed. Aztán meg minden reg-gel jelented nekem, hogy mit olvastál már ki a könyvből." A mester nyolc napot szabott a keresésre. Minden nap jót evett, ivott, és minden reggel jelentkezett is a királynál: „Föl-séges királyom, már nyomozok. Talán fog is sikerülni." Pedig a könyvet csak az asztalon hagyta, bele se nézett. Törte aztán a fejét, hogy mit csináljon, hiszen úgyse tudja ezt kijóslani. Elhatározta magának^ hogy legalább fölírja, hogy hányféle ételt eszik, ha már egyebet úgyse csinál. A hatodik napon elővett egy ceruzát és papírt, hogy délbe majd leírja, hányféle ételt eszik. Eljött az ebéd. Az első ételt behozta a szolgáló. Ekkor azt mondta a kántor jó hangosan: „Hál Istennek, már itt van egy!" A szolgáló megijedt. Kiszaladt a konyhába: „Jaj Istenem, szakácsné — mondta —, megösmert a jósló." Erre azt mondta a szakácsné, hogy vigye be a másik tálat a szobalány. Talán ezt még nem ismeri. Az be is vitte az ételt. Erre megint csak meg-szólalt a kántor: „Itt a másik is!" Kiszaladt a szobalány, és nagy ijedten mondta, hogy őt is megösmerte. A szakácsné erre azt felelte, hogy majd ő viszi be a harmadik tál ételt. Be is vitte, és letette az ételt. Erre megint írt a kántor, és azt mondta,

 

hogy: „Itt van a harmadik is!" Megszólalt a szakácsné: „Jaj, édes jósló uram! Bocsásson meg, mi loptuk el a gyémántgyű-rűt." „Hiszen tudtam én ezt, csak vártam, hogy mi lesz veletek!" — szólt közbe a kántor. Erre a szakácsné remegve mondta: „Ezer aranyat adunk, édes jósló uram, csak ne áruljon el minket!" „Jól van — mondta a mester —, nem lesz semmi baj, csak hoz-zátok ide a gyűrűt." A szakácsné oda is adta a gyűrűt, és kért a szakácsnétól még egy kis lisztet is. Azt is adott neki. „A többi az én dolgom — mondta a mester —, csak készítsétek elő az ezer aranyat." A mester csinált a lisztből kovászt, és egy da-rabba becsinálta a gyűrűt. Volt a királynak egy kedvenc hím pulykája. Azzal megetette a kovászt és benne a gyűrűt is. Aztán másnap reggel jelentette a királynak: „Fölséges királyom, ne-ked ajánlom életem, halálom. A gyűrű megvan." A király kérdi tőle, hogy hol van a gyűrű. „Fölséges királyom, a legkedvesebb állatodnak a zúzájában." A király erre azt felelte: „Ha nincs a pulykám zúzájában a gyűrű, szilaj csikó farkára köttetlek, ha pedig ott van, megkapod a jutalmad." Megfogták rögtön a pulykát és megölték. Kivették a zúzáját, hát csakugyan benne is volt. Most megkérdezte a király, hogy mit gondol, hogyan került a gyűrű a pulyka zúzájába. „Fölséges királyom, a kegyel-mes királyné sétálgatott a kertben, és hogyan, hogyan nem, ott elpottyantotta, a pulyka pedig arra járt és lenyelte." „Jól van, fiam — szólt a király —, fontos, hogy megvan, most már, fiam, kifizetlek, elhiszem, hogy igazi jósló vagy." Adott neki a király annyi aranyat, hogy soha többet szegények nem lesznek.

Ekkor a király befogatott egy négylovas hintóba, és még az adjutánsát is melléadta, hogy kísérje haza. Útközben, amint mentek, az adjutáns fogott egy dongólegyet, és próbára akarta tenni a jóslót. Azt kérdezte tőle: „Jósló! Meg tudnád-e mondani, hogy mi van az én markomban?" Erre nagyot sóhajtott a sze-gény jósló, és fölemelte a kalapját, azt mondta: „No, te dongó, most vagy az Úr markában." Erre az adjutáns kinyitotta a mar-kát, és azt mondta: „Igazad van, mert egy dongőlégy volt a ke-zemben." Ekkor nekiajándékozott egy zacskó aranyat, és töb-bet nem mert vele kikezdeni. Pedig a jósló nem tudta, hogy mi van az ő markában, csak mivel hogy Dongó volt a böcsületes neve, azért sóhajtott föl, hogy: „No, te Dongó, most vagy az Űr markában!"

Ezalatt haza is értek, és kiszállt a mester a hintóból, aztán be-ment a lakásba, ami szintén a plébánián volt. Megörült a plébá-nos, hogy sikerült neki a jóslás, mert mindig imádkozott érte. Akkor aztán megbeszélték maguk között, hogy mit köllene csi-nálni. Eldöntötték, hogy van pénzük, aranyuk így is elég, egy éjjel fölgyújtották a plébániát. A fontosabb dolgokat már előre elrejtették. Mikor pedig a tűz volt, azt kiabálták a sok népnek, ami ott volt, hogy csak a jóslókönyvet mentsék meg, pedig azt ők már előre elégették, hogy őket többé ne háborgas-sák jóslással.

Aztán a sok pénzből fölépítettek maguknak egy szép palotát, és ott éltek azután nagy boldogságban, míg meg nem haltak.

Tardoskedd

 

A BOLOND CIGÁNY

Egyszer a cigány feleségének az anyjánál lakodalom volt. Hiva-talos volt oda a cigány is, de az asszony nem akarta elvinni. „Félek, hogy sokat fogsz enni" — mondta az asszony. A cigány esküdött égre-földre, hogy nem fog sokat enni. Az asszony vé-gül is azt mondta neki, hogy ha megnyomom a lábodat, többet ne egyél. A cigány meg is ígérte, hogy úgy lesz. Mikor elmen-tek a lakodalomba, az első tál leves után a kutya ráült a cigány lábára. A cigányt azután hiába kínálták akármivel, nem evett egy falatot sem, mert azt gondolta, hogy a felesége nyomja a lábát. Reggel a cigánynak már majd a szemei potyogtak ki, olyan éhes volt. Amint a vendégek elmentek, mindjárt enni kért a feleségétől. Az asszony azt mondta neki, menj, ott a pecsenye a kemencén, egyél. De éjjel megkölykedzett a macska, a cigánynak először a kismacskák akadtak a kezébe, és azokat ette meg. Mikor visszament a feleségéhez, megkérdez-te a feleségétől, hogy milyen pecsenyéje van az anyjának. Mikor az elsőt megfogtam, olyan szőrös volt és nyavicskolt. Az asz-szony azt mondta: „Te nem a kismacskákat etted meg?" „Ta-lán bizony az volt" — mondja búsan a cigány. Később azt mondja a cigány: „Asszony, de szomjas vagyok." „Menj a pin-cébe, van ott bor, igyál! Van ott kanna is egy szegen, de vi-gyázz, mert mellette van a szita is." A cigány le is ment, le-akasztotta a szitát, és csap alá tette. Mikor már térdig állt a borban, nagy ijedten fölszalad az asszonyhoz, és megkérdi tőle: „Te asszony, milyen kannája van a te anyádnak? Már térdig állok a borban, de még nem ittam egy kortyot se." „Te szeren-csétlen — mondja neki az asszony —, nem a rostába ereszted te a bort?" „Talán bizony az lehetett" — felelte a cigány. „Van a padláson tíz zsák hamu, de vigyázz, mert ott van tíz zsák nullás liszt is, nehogy azt öntsd bele!" A cigány fogta a lisztet, és beleöntötte a borba. Az utolsó zsákot egészen a pince másik felébe kellett vinni. A cigány beleragadt a kovászba, és on-nan kiabált a feleségére: „Asszony, asszony, gyere, húzzál ki!"

Tardoskedd

 

Mondák és hiedelemtörténetek

A TARDOSKEDDI BOSZORKÁNYOK

December hónapban tollfosztáskor történt ez a dolog. Ilyenkor sokáig fönt szoktak maradni a fosztók. Egyszer elfogyott a ház-ban a víz. Egy legény vállalkozott rá, hogy ő majd hoz. Három-negyed tizenkettő volt, mikor a legény elindult. Messze volt a kút, hát már éppen a tizenkettőt ütötte a toronyóra, amikor a legény visszafelé jöttében a tó mellé ért. Látta, hogy két öreg-asszony beszélget egymással. Oda is köszönt nekik: „Dicsértes-sék!" De az asszonyok csak nem szóltak. Még hátat is fordítot-tak. A legény ment egy darabig, aztán hirtelen behúzódott az árnyékba. Meg akarta lesni, hogy mit csinálnak az öregasszonyok. Hát látja, hogy egyszer csak rálépnek a tó jegére. Men-tek, hát amint a tó közepére értek, megszakadt a jég, ők meg két tiszta fekete libává változtak, és ott lubickoltak a vízben. Hű, megijedt a legény. A kannákat elhajította, beszaladt a ház-ba. Másnapig szólni se tudott, csak remegett, mint a nyárfale-vél. Másnap aztán mindent elmondott. Ez volt a faluban az első boszorkánytörténet.

Ezután már minden éjjel csináltak valamit a boszorkányok. Megfejték a teheneket, jártak az embereket nyomkodni. Külö-nösen az egyik embert kínozták sokat. Már legalább egy hete nem tudott aludni. Valami úgy nyomta a mellét, hogy majd meg-fúlt. De mikor a kakas elsőt kukorított, mindgyárt megszűnt a nyomás. Egyszer elhatározta, hogy véget vet ennek. Elment a boltba, vett egy jó hosszú pántlikát. Estére bekészítette ágya mellé a nagy fejszét. A pántlikának egyik végét rákötötte a ki-lincsre, a másikat a derekára, aztán lefeküdt. A pántlika jó fe-szes volt. Tizenkét óráig nem történt semmi. De akkor érzi ám, hogy lazul a pántlika. Megmarkolta a fejszét, és lesett az ajtó felé. Hát látja, hogy egy nagy fehér hólyag gurul be az ajtón. Mikor odaért az ágy mellé, fölugrott az ember. Erre a hólyag gyorsan gurulni kezdett az ablak felé, és kiugrott az udvarra. Az ember utánavágta a fejszét. Kapott is, de mikor hozzáért a fejsze, nagyot pukkant, eltűnt, és egy öreg banya szaladt vé-gig az udvaron.

Reggel a legények meghozták a hírt a faluba, hogy egy öreg-asszonyt találtak holtan a határban, és egy nagy ütés van a fe-jén. Be akarták hozni a faluba kocsin, de a lovak, amint a kö-zelébe értek, megbokrosodtak és elszaladtak. Ekkor nagy szél lett, és egy fekete ember jött ki az erdőből, és az vitte el ma-gával. A másik embert aztán már sosem bántotta semmi.

Tardoskedd

 

Ráolvasások, imádságok

TYŰKSEGG (KÉZEN ELŐFORDULÓ BŐRBETEGSÉG] GYÓGYÍTÁSA

Űjholdkor a falhoz dörzsölik a kezet, és ezt mondják három-szor egymás után: Újhold, újhold, vedd le róla, Vedd le a kezemről, Tyűksegget a kezemről, Gondokat a fejemről. Utána bekenik kutyatej nedvével.

Tardoskedd