Shakespeare Tardoskedden
Bevonulás a faluba - A biró szerzői estje — Shylock a Népházban — Zenei esték — „Adatik tudtára mindenkinek"
Irta: Kerecsényi Antal
— Merre visz a legrövidebb út Tardoskeddre?
— Amott térjenek be balra Jattó major felé. Mindig annak az ökrösszekérnek a nyomában, amelyik menyasszonyt visz Sellyéről Tardos keddre.
— De atyámfia, nem látja, hogy mi motorkocsin vagyunk, hogyan ballaghatnánk az ökrök nyomán.
— Maguk pedig csak hallgassanak a tanácsomra, hasznát fogják venni.
Megmosolyogtuk a jámbor öreget, aki útbaigazított. Alig haladtunk azonban vagy 7—8 kilométert, mosolygós arcunk savanyúvá ecetesedet! Beleszaladtunk a feneketlenbe. Méteres gödrök az út közepén, színültig dugvánnyal. Az ökrös-szekér, ami a menyasszonyt vitte, messze elkerülve a kocsiutat, a mezőn győzködött a felázott barázdákon. Csigalassúsággal ugyan, de haladt előre, míg mi kocsistól a pocsolyatenger közepén végleg elakadtunk. Kiabálásunkra az ökrös ember hozzánk ballagott. Hogy vontasson ki a kátyúból? Hasztalan erőlködés lenne, mert Jattóig legalább harminc ilyen gödör van az utón. Hát hová tévedtünk, micsoda út ez? A Budapest-bécsi országút. Hja, korán jöttünk. Két év múlva kellett volna. Arra készen lesznek az útjavítással, már Tardoskeddtől Jattóig jó az út. Mi a teendő?
— Üljön fel az úr a szekeremre, én elviszem a majorig, ott kérhet két pár ökröt, „akik" el vontatják, de nem az úton, hanem a szántókon keresztül. Estig persze eltart, míg a kerekek maguktól foroghatnak.
Mit volt mit tenni, átgázoltam a szántott táblán s felkászálódtam az ifjú asszony, a politúros láda, egy vadonatúj ágy, meg szekrény mellé az ökrös-szekérre s angyali türelemmel ballagtunk a major felé. Jattón kértem két pár ökröt s egy béressel az elsüllyedt kocsi irányába igazítottam. Majd utolér a megszabadított motorkocsi, gondoltam s az alkalmi nász-szekéren utaztam tovább, öreg este lett, mire a faluba értünk. Az én kocsimnak se híre, se hamva. A község elején a rokonok várták az új asszonyt. Nagy barátkozás vőlegénnyel, menyasszonnyal. Engem nem tudtak hová tenni. Végre az egyik tűzről- pattant megkérdezte:
— Hát ez meg kicsoda?
— A fuvar, - mutatott be az ifjú férj.
Csányi Ferenc népszerű vendéglőjében végre felmelegíthettem meggémberedett tagjaimat s magyaros vacsora után aziránt kezdtem érdeklődni, van-e a faluban Olvasókör, ahol egy-két órát szórakozhatnék. Van-e? De van ám, még pedig messze földön se akad párja. A Népiház. Ma este — különös szerencsémre — nagy attrakció is lesz. Zsilinszky Géza község bíró olvassa fel legújabb költeményeit.
Rohantam a Népházba. Óriási terem. Több, mint ezer ember szorong a hatalmas helyiségben. Különösen az asszonyok, leányok vannak nagy számban. A hangulat lelkes, vidám. Belép a bíró, Zsilinszky Géza. Jól táplált, kellemes arcú negyvenes magyar. Eget- verő tapsvihar köszönti. A színpadra megy s a felolvasó-asztalhoz ül- Ebben a pillanatban halálos csend. A közönség szinte visszafojtott lélegzettel lesi kedvenc költőjének szavát. A község feje papírtekercset húz elő zsebéből, szétteríti s zengő bariton hangon szavalja verseit, amelyek a legújabbak, amiket még a falu nem hallott.
„Nincs többé" az első vers címe. Íme a hosszú vers első és utolsó strófája:
Nincs többé jómódú gazda,
Ki ó-búzát önt a garatra,
Kinek tömött a pénztárcája,
Piros-pozsgás az arca, több font a bája.
Nincs többé ugaron a földünk,
Még a temetőt is be kell vetnünk.
A termést előre eladjuk,
A cséplésnél a zsákot másnak tartjuk
A hatás óriási. Taps, éljenzés, tetszésorkán. A bíró feláll, meghajol, csendet int s folytatja. Egymás után muzsikálnak, pattognak, sírnak, dalolnak ajkán a „legújabbak". A közönség lelkesedése nem csökken, a taps mindig viharosabb.
„A nagyapám meséje" — „A dal", — „A befalazott kripta", — „Az eltűnt pályaőr", — „Az én tanítóm" című versek előadása tölti ki az estély első részét. Frenetikus ováció a szünetben, A bíró-költőt dicsőíti minden száj. Boldog, aki közelébe nyomakodhat s a kezét szorongathatja.
Szünet után még egy-két alanyi vers jön, majd hosszabb elbeszélő költemények. Mind a nép életéből vette a tárgyát. Kedvenc témái: az özvegy, az árva, a katona, meg a földműves.
A két óráig tartott szerzői est végén senki se akar mozdulni. Újabb verseket akarnak még hallani, vagy a kedvenc régieket. „Zsuzsi asszony, meg oroszok" — zúgják uni sono. Biró uram, a körülrajongott poéta enged a közóhaj fülrepesztő megnyilatkozásának s egy csomó ráadással told ja meg a műsort.
Végre messze az éjszakában szemben ülhetek Zsilinszky Géza költő-bíróval. A szerzői est óriási sikere el nem kapatta. Szerényen, kedvesen adja nekem is a szót.
— Minden két-három hónapban rendezek szerzői estét Tardoskedden, — mondja, —
hogy milyen sikerrel, azt ma este tapasztalhatta. Ezeken a szerzői estjeimen legújabb költeményeimet adom elő. Ezer embernél kevesebb 'közönségem még nem volt. A sikerem titka? Igen egyszerű. Egy vagyok a népből, ugyanaz az öröm, ugyanaz a fájdalom, közös harc, közös sebek. Mikor egy-egy versemet felolvasom, mindegyik azt gondolja: ejnye, én is éppen ezt akartam mondani. Aztán meg ugyanazon a nyelven szólok hozzájuk, amit ők beszélnek, vagyis megértenek. Megértenek, mint költőt, de megértenek, mint bírót is. Ezért van sikerem mind a két szerepemben. Pedig mint bíró nehéz feladatok elé vagyok állítva. Nagy a munkanélküliség a faluban, sok éhező száj sir a kenyérért. Nem hiába sir. Akárhogy is, de egy falatot minden éhes szájnak juttatok. Hétezer a lélekszámúnk, 12.000 kat. hold a határunk s nincs egyetlen darab fánk. Szigorú a tél fa nélkül. Még a gyümölcsfákat is kiirtotta már a szükség. Ez a legnagyobb bajunk s ezen tudunk legkevésbé segíteni.
Magyar népünk - hála Isten — szorgalmasan szaporodik. Olyan nagy arányokban ugyan nem, mint Guta község, ahol 8—10—12 gyerek van egy háznál, de hat, hét gyerek nálunk is zsibong a legtöbb portán.
Másnap vasárnap. Gyönyörű, verőfényes februári nap. A közönség tarka népe ünneplőben vonul a templomba, melyet most restauráltak másfélszázezer korona költséggel, amit a falu népe adott össze. A mise alatt a község férfikara énekel, összetanult, kitűnő kórus. Megállná a helyét akármelyik dalárversenyen.
Mise után apró, nagy a községháza elé sorakozik fel, hol a falu másod-bírája ősi szokás szerint érces hangon elmondja a heti híreket. „Adatik tudtára mindenkinek", — kezdi a mondókáját, a közönség pedig feszült figyelemmel hallgatja az eleven újságot.
— Milyen sikerrel dolgozik a műkedvelő gárda, — kérdem a tardoskeddi színház vezérétől.
— Zsúfolt terem gyönyörködik minden előadásunkon. Havonként egyszer mutatunk be új, illetve olyan darabot, ami még nálunk nem ment. Az előadást mindig meg kell ismételnünk. Néha háromszor, négyszer is. Milletics Antal, a káplánunk a főrendező, aki pompásan tanítja be a szerepeket.
A legtöbb darab magyar tárgyú, de akárhányszor klasszikus darabokat is színre hozunk. Legutóbb például Shakespearetől a „Velencei kalmár“-t.
Hogy tetszett-e? Meghiszem. Shylock népszerű alak lett Tardoskedden s a népemmel már az uzsorásokat csak ezen a néven emlegetjük. A dalárdánk is rendez néhány zenei estét. A közönség az énekkar kitűnő előadásait is zsúfolt teremmel honorálja. Ha falu vagyunk is, de művészi kultúránk kiválló.
Delet harangoznak. A férfiak fejéről lerepül a kalap az asszonyok pedig áhítatosan vetnek keresztet az „Úr Angyala" szavára. A déli áhítat csendjét hatalmas kacajorkán töri .meg. A templomtérre négy ökör fordul be, s lassan cammogva húznak egy sártól, iszaptól összefröcskölt autót. Sietve iszkolok a faluból, s rohanok a megyeri országúton, mintha semmi közöm se lenne a tardoskeddi négyökrös vasárnapi attrakcióhoz.
Prágai Magyar hírlap, 1934.2.17