Mivel a magyar és szláv törzsek, ill. a későbbiek folyamán a magyar és szlovák nemzet mintegy 1200 éve közösen lakja a Kárpát-medencét, tegyünk egy kis kitérőt e két nép honfoglalás-kori helyzetére.

A morva törzsek a IX. század első felében kezdenek államba tömörülni. Vannak ugyan elméletek, amelyek már a VIII. században feltételeznek a későbbi Morva Birodalom területén szláv fejedelemségeket, de ezt hiteles történelmi dokumentumokkal igazolni nem lehet. Törzsfőik fejedelmi ambíciói Nagy Károlynak 814-ben bekövetkezett halála után nőttek meg, amikor is jól ki tudták használni a Frank Birodalomnak a Karoling-fiak versengése következtében beállott gyöngülését.

Az osztálytársadalomnak a kialakulását tehát a tudatos államalapítási törekvések tetőzték be. A morva törzsfők, mint elismertetést igénylő hűbéresek, az abodritákkal, csehekkel, elbai szorbokkal és vilcekkel együtt 822-ben jelentek meg első ízben a frankfurti birodalmi gyűlésben. Sok kutató jelképet lát ebben: a szlávok egységes fellépésének jelképét az őket addig elnyomó német hatalommál szemben. Igaz, hogy a frank hadak állandóan nyugtalanították, sarcolták a tőlük keletre fekvő népeket, így a szlávokat is. A belviszály okozta gyöngülés idejében 820—845 közt a frankok kereskedőik és hittérítőik útján igyekeztek kordában tartani hűbéreseiket, — de velük szemben a szlávok egységes, vagy éppen nemzeti ellenállásáról e korai időszakban legfeljebb a romantikus túlzás nyelvén lehet szó. Az az integrálódási folyamat, amely végül is állami élet kialakulásához vezetett, legalább annyira jelentette egyes szláv törzsfőknek egymás ellen vívott harcát, mint fellépésüket vagy védekezésüket a németek ellen. Moráviában a IX. század első felében még több fejedelemségről hallunk, — az uralomra törő törzsfők közül Mormírnak (kb. 830—846) sikerült a többieket letörnie és államot alkotnia a Morva és a Dyje folyók között elterülő térségben, a mai Morvaország területén. Tőle keletre, Nyitra székhellyel Pribina (kb. 830—861) alapított államot. A morvák egyesülése akkor fejeződött be, amikor Mojmírnak, a két államot alapító törzsfő közül az ügyesebbnek, szélesebb látókörűnek és rátermettebbnek sikerült Pribinát székhelyéről kiűznie és a két fejedelemséget egyesítenie. Az így keletkezett Morávia vagy más szerzőknél: Morva Birodalom a mai Morvaország délkeleti, a mai Ausztria északkeleti és a mai Szlovákia délnyugati részét foglalta magában. Határait a források kevésbé jelölik meg, a legtöbb szakíró legnagyobb kiterjedése idején nyugaton a Cseh-Morva fennsíkot, keleten a Garam folyót, északon a Zólyomi Erdőt, délen pedig a Dunát jelölte meg hátárainak, bár KNIEZSA ISTVÁN szerint ez utóbbit a helynevek nem mindenütt igazolják.

Mojmíré volt tehát az érdem, hogy a két fejedelemség egyesítésével aránylag tartós állam alapjait vetette meg.

Pribina hányatott úton végül kibékült a frankokkal és a Balatontól délre – Dél Pannóniában - kapott egy nagyobb kiterjedésű birtokot, őrgrófságot, s így lett véglegesen Német Lajosnak, a keleti frank császárnak a hűbérese.

Több cseh és szlovák történetíró ennél többet is tulajdonít neki. Szerintük Pribinának Nyitráról való kiűzése a szlávok tudatos védekezése a német befolyás ellen.

Tény, hogy mind Mojmír, mind pedig Pribina pogány volt még ebben az időben, de már mind a ketten felismerték a keresztyénség politikai jelentőségét. Az új vallást legnagyobbrészt németek, a passaui püspök misszionáriusai terjesztették. Lehet, hogy Mojmír sokallotta Pribina német kapcsolatait: — a nyitrai fejedelem székhelyén 830 körül Adalram salzburgi érsek fatemplomot szentelt fel. Igaz, van olyan vélemény is, hogy ez a plébánia nem annyira Pribinának még pogány udvara, még kevésbé alattvalóinak, hanem a Nyitrán már akkor kereskedelmi ténykedést kifejtő német telepesek számára készült. Tény az is, hogy Mojmír a két fejedelemség egyesítése után nem sokat törődött a területén működő német papok tevékenységével, hanem unokaöccsét, Rasztiszlavot társfejedelemnek küldte Nyitrára s a Frank Birodalomban beállott belső zavarokat kihasználva igyekezett országa belső rendjét megerősíteni.

Semmi pozitív hírünk sincs arról, hogy tulajdonképpen mit is csinált Mojmír 833 és 846 között, teljes 13 éven keresztül, de annyi bizonyos, hogy fáradozott az általa teremtett centrális hatalom megerősítésén.

De nem tudta megakadályozni, hogy Nyitra — Pribina elűzetése után is — a germanizációs törekvések központja ne maradjon.

Mojmír nem sokáig folytathatja országa megerősítését, mert Német Lajos 846-ban megtámadja, detronizálja s helyette Rasztiszlavot (846—870) ülteti a Morva birodalom fejedelmi székébe. A nyitrai részfejedelemségbe pedig azt a Szvatoplukot ültette, akit szintén megbízható hűbéresének ismert. Rasztiszlav azonban nem volt hajlandó a frank hódító politika egyoldalú támogatására. Bár »birodalma« nem múlta felül egy átlagos frank őrgrófság nagyságát, következetesen törekedett a lehető legnagyobb függetlenség biztosítására.

Amikor trónra lépett, Rasztiszlav már keresztyén volt, de nem nevelése, vagy természetes ragaszkodása következtében hajtotta a fejét keresztvíz alá, hanem politikai szükségszerűségből. Más szóval: érezte, hogy országa belső rendjét csak úgy tudja megerősíteni,ha átveszi a keresztyénséget s vele együtt belekapcsolódik az európai kultúra vérkeringésébe. De meglátta az országban működő hittérítők munkájában a veszedelmet is: a német térítők a frank hatalmi politika eszközei.

Sok szakíró úgy tüntette fel Rasztiszlavnak e politikáját, mint öntudatos nemzeti politikát. A középkor nem ismeri az öntudatos nemzeti harcot — s az, amit Rasztiszlav a frank hatalmi törekvéssel szemben első lépésként tesz, önmagában megcáfolja a nacionalista tudomány helytelen hipotézisét.

860-ban szövetkezik Német Lajos fiával, Karolmannal, aki szembefordult saját apjával s így támadta meg a Német Lajoshoz hű Pribinát.Dél-Pannóniában Hadai 860—861-ben feldúlták a szomszéd szláv tartományt s a háborúnak maga Pribina is áldozatául esett. Nehéz megállapítani,

hogy a morvák csellel, vagy harc közben ölték-e meg. Hatalmi csoportok marakodása ez a minél nagyobb földterületért. és a hűbéri függéstől való megszabadulás érdekében — és semmi esetre sem nemzeti harc, mint ahogy azt a nacionalista tudomány hirdette.

De hiába tette el láb alól ellenfelét, hiába tért vissza Pannóniából hatalmas zsákmánnyal, a dilemmát a keresztyénség előnyei s a frank papok politikai veszedelme között mégsem tudta

megoldani.

Ez vezette arra a gondolatra, hogy a frankoktól különálló egyházkerületet alakítson ki. Nem gondolt eleve valamilyen szláv összefogásra, expanzióra vagy éppen kulturális kölcsönösségre, ezt a szándékot tettébe ismét csak. a XIX. század ilyen törekvésű írói magyarázták bele.

862-ben vagy 863-ban 7. Miklós pápától azért kért hittérítőket, mert meg akart a frankoktól szabadulni, más célja nem volt és nem is lehetett. Rasztiszlav ezzel a morvák és a frankok között dúló harcba egy harmadik tényezőt is belevont: a pápai udvart.

A frank egyházfők s a pápa érdekei e korban nem mindenben voltak azonosak, a pápai kúria éppen I. Miklóstól kezdve harcolt az olyan erős. tartományi egyházak ellen, mint amilyen éppen a frank egyházi szervezet volt, amelyben a pápasággal szemben a püspökség a király mellé állt. Nagymoráviával kapcsolatban a pápai udvarnak később meglesz a maga igen lényeges szerepe, de 862-ben vagy 863-ban I. Miklós még nem akart ujjat húzni a frankokkal s ezért— egyelőre — nem teljesítette Rasztiszlav kérését.

Ekkor küldte a Rasztiszlav követeit Bizáncba III. Mihály görög császárhoz, hogy küldjön neki hittérítőket. A Rómától való elszakadás előtt álló bizánci egyház feje politikai okokból

rögtön teljesítette kívánságukat és kijelölte a Nagymoráviába küldendő hittérítőket a szaloniki származású Konstantin és Metód személyében, akik a görögön kívül a szláv nyelvcsaládhoz tartozó óbolgár nyelvet is beszélték.

Rasztiszlav székhelyén 864 május elején nagy tömeg fogadta őket ujjongással. Velük a morvák az egykorú keresztyénség másik arculatával ismerkedtek meg, amely mind nyelvével, mind magatartásával közelebb állott hozzájuk. Nyilvánvaló, hogy megjelenésükkel éles harc keletkezett Konstantin—Metód és a már ott működő német papok között, melynek kimenetelével nem kevesebbnek kellett eldőlnie, mint hogy a Kárpát-medencének egyik legfontosabb államában a római vagy a bizánci keresztyénség veti-e meg a lábát.

Német Lajos császár hűtlenséggel vádolja Rasztiszlavot, amiért Bizánchoz fordult, és még 864-ben hatalmas sereggel támadja meg mind a mai napig ismeretlen helyen fekvő székhelyén. Nagy sikert nem ért el, távoznia kellett a morva fejedelem jól megerősített vára alól, de a csata után Rasztiszlav újból hűséget fogadott neki. Ez persze a passaui püspök misszionáriusainak a pozícióját is megerősítette a szaloniki testvérekkel szemben, akik kezdettől fogva szláv nyelven miséztek, és az egyszerű nép körében hamar népszerűvé váltak. Az akkori szláv főurak viszont a frank papságot támogatták, mert azok, ellentétben a puritán és erkölcsös bizánci testvérekkel, szemet hunytak a fejedelemnek és környezetének még a pogány világból fennmaradt szokásai (pl. a többnejűség, orgiák, tivornyázások, stb.) fölött.

Amikor Rasztiszlav 868-ban és 869-ben is győzelmes csatákat vívott Német Lajos ellen, elérkezettnek látta az időt a Frank Birodalomtól való teljes elszakadásra. Német Lajos belátta, hogy hatalmi úton kell megoldania a moráviai kérdést, s Rasztiszlavot olyan személlyel kell pótolnia, aki a frank politika intenciója szerint dolgozik. Rasztiszlav eltávolítására két lehetőség adódott: a hosszú háború, vagy a fejedelem hirtelen elfogása rajtaütés útján. Szvatopluknak (870—894) a személye és közvetlen környezete segítette meg a német császárt abban, hogy a két megoldás közül az aljasabb, de könnyebben végrehajtható másodikat választhassa. Szvatopluk 870-ben elfogta Rasztiszlavot és vasba verve átadta Német Lajosnak, aki 870 novemberében Regensburgban kiszúratta mind a két szemét és vakon kolostor-börtönbe vetette.

A németek viszont attól féltek, hogy a hatalom birtokában Szvatopluk is folytatni fogja Rasztiszlav függetlenségi politikáját, s ezért őt is elfogták, Morávia kormányzását pedig Wiliam és Engelschalk bajor őrgróf okra bízta. Ez — persze — egyházi szempontból az egész országot a frank papok kényére-kedvére szolgáltatta ki. Wiíliamot és Engelschalkot csak a pártütő főuraknak már fentebb említett rétege volt hajlandó támogatni, a lényegesen nagyobb számú középréteg és

katonaság fellázadt, Slavomír vezetésével birtokba vette a morva birodalom székhelyét s az ellenállást kezdte megszervezni. Ez a németeket rendkívüli módon megijesztette, kiengedték a börtönéből Szvatoplukot, erős német hadak élére állították s a felkelés leverésére küldték. Szvatopluk a német katonaságot viszont csak arra használta fel, hogy elérje Morávia központját, ott villámgyorsan megérttette magát Slavomírral, hirtelen a morva hadsereg élére állt, rátámadt a németekre, akik között oly hatalmas mészárlást vitt véghez, hogy a két alvezér, a már említett Wiliam és Engelschalk is a csatatéren pusztult el. Ezzel Szvatopluk elérte vágyát: Morávia fejedelme lett. Két év alatt rendbe szedte országát, eltüntette a felkelés s a háború okozta sebeket s

céltudatosan arra törekedett, hogy országából nagyhatalmat építsen ki.

Amikor a frank hadak még egyszer rátámadtak, erélyesen visszaverte a támadást s 874-ben János velencei pap. közvetítésének békét kötött a császárral. Szvatopluk hűséget fogadott benne a császárnak, aki viszont teljesen szabad kezet adott volt ellenfelének országa belügyi kérdéseiben. Szvatopluk a békében elért előnyöket nemcsak hatalmának belső megszilárdulására használta fel, hanem hódításra is, államát, amelyet a történelem Nagymorva Birodalomnak nevez, aránylag rövid idő alatt kiterjesztette Csehországra, a Visztula vidékére, Lausitzra és végül egy kis időre Pannónia egy részére is.

Szvatopluk birodalmának nagysága és verhetetlensége azonban csak. látszat.

A területnövekedés kétségtelen ténye mellett Szvatopluk csak a saját hasznára és dicsőségére törekedett, a meghódított és kirabolt tartományokat csak felületesen tudta birodalmához csatolni s már a hódító hadjáratok idején a csillogó dicsőség külsőséges fényei alatt a morva osztálytársadalom szétesésének, hanyatlásának apró jelei figyelhetők meg.

Rasztiszlav idején még a morva uralkodó osztály minden rétege részt vett a kormányzásban, vagy legalábbis a fejedelem tanácsában, most ellenben kizárólag a morva főnemesség kezébe került minden hatalom s ez a réteg — egyre növekvő anyagi hatalmával visszaélve — mind lejjebb és lejjebb vitte az országot az erkölcsi lejtőn.

Szvatopluk közben kibékült a 887-ben német királlyá koronázott Arnulffal,. 890-ben hódolt is neki s ez a frank papokhoz fűződő viszonyát még nagyobb mértékben megerősítette. A Nagymorva

Birodalom sorsa megpecsételődött.

892-ben Arnulf az összes környező néppel, de főleg a horvátországi szlávok fejedelmével,

Braszlavval szövetkezve három irányból is támadást intézett Szvatopluk ellen. Ezt a rátermett morva fejedelem még ki tudta védeni, de 894-ben meghalt. A monda szerint halálos ágyán két fiának, II. Mojmírnak és II. Szvatopluknak nyílvesszőkön mutatta be, hogy csak akkor fognak boldogulni, ha egyetértéssel kormányoznak. De Szvatopluk halála után az amúgy is hevenyészve összetákolt birodalom kötelékei szakadozni kezdtek; a csehek, a szorbok, a visztulai szlávok azonnal függetlenítették magukat. Az így lecsökkent területen II. Mojmír lett az egész ország

fejedelme. II. Szvatopluknak jutott a részfejedelemség.

Időközben új lovas nép tűnt fel a Kárpát-medencében: a magyar.

Azok a történetírók, akik a Frank Birodalom és Morávia között lezajlott küzdelmet nemzeti küzdelemnek fogták föl, a magyarok támadását nemzeti sorscsapásnak nevezik a szlávokra nézve. Szerintük a magyarok megjelenése a Duna—Tisza táján vert éket a déli és északi, keleti és nyugati szlávok közé, a magyarok akadályozták meg ezen a tájon az egységes szláv birodalom kialakulását.

Morávia széthullásának kérdésében a mai szlovák történetírónak, Ján Dekannak kell igazat adnunk, aki bemutatta, hogy a magyarok támadása a X. század első éveiben mindössze a kegyelemdöfést adta meg az erkölcsi alapjaiban már rég' aláásott morva fejedelemségnek.

Hibás az a szemlélet, amely a magyarok fellépését a szlovák történelem szempontjából csak tragikus színekkel tudja festeni.

A 860-as és 890-es évek között minden bizonnyal előfordultak olyan esetek, hogy a morvák és a kóbor magyar csapatok találkoztak egymással; hol mint ellenfelek, hol pedig szövetkezve egy

harmadik fél ellen. A IX. században mindennapos eset, hogy a pillanatnyi harci helyzet szerint a tegnapi ellenfél másnapra szövetségessé válik.

A kilencvenes évektől kezdve aztán mind sűrűbb és sűrűbb a magyarok részvétele azokban a. hadjáratokban, amelyekben a morvák is érdekelve voltak:

892-ben Arnulf segédcsapatai közt harcoltak Morávia ellen, de 894-ben már a morvák szövetségesei, s velük együtt támadtak a németekre. Sok morva katona úgy összebarátkozott velük, hogy hajukat a magyarok módjára teljesen lenyírták s a magyarokkal együtt keltek át a Dunán Pannónia földjére. Váltakozott közöttük a szövetség vagy az ellenségeskedés a továbbiakban, a X. század elején is annyira, hogy a magyarok többször együtt éltek a morvákkal, akik átvették pogány szokásaikat s együtt raboltak velük messzi nyugatra vezető kalandos útjaikon.

A magyarok a X. század elején a mai Morvaország területén is megfordultak, a X., sőt a XI. században is volt a Morva völgyében olyan jelentős magyar telep, amely a határ védelmét látta el Morvaország felé.

A mai szlovák történetírás szerint a morváknak éppen a főnemesi, élvhajhász rétege kereste a kalandot a rablásra induló, vad lovas népnél; együtt jutottak aztán zsákmányhoz a nyugatra intézett, sokszor nem is veszélytelen harci vállalkozásoknál.

De néhány évtized múlva a magyarság megtelepszik a Duna—Tisza táján. és tanulékonyságával örökösévé lesz mindannak, ami az itt előtte épült kultúrából fennmaradt. Nem ellenségeskedés, hanem békés együttélés kezdődik majd a megtelepedett magyarok s a szlovákok ősei között; nem temetése a régi kultúrának, hanem elindítása annak az új fejlődésnek, amelyből a szlovákok modern kultúrája is kivirágzott.

Sok történetíró az állítólag 907-ben Pozsony mellett lezajlott ütközettel fejezi be a Nagymorva Birodalom történetét. A bajorokkal szövetkezett magyarok ekkor verték volna tönkre a morvák utolsó seregét s csatolták volna területüket a maguk országához. De van olyan vélemény is, amely azt állítja, hogy 907-ben ezen a tájon nem is volt csata, mások szerint pedig az nem is Pozsony mellett, hanem Tata közelében éppen a bajorok és a magyarok között zajlott le és a morvák részt sem vettek benne. Akárhogy is történt, annyit talán sikerült érzékeltetnünk, hogy nem egy csatán múlott a Nagymorva Birodalom bukása.

 

»Bratislava, Bratislava, tam zapadla Slávov sláva« (Pozsony, Poszony,ott esett el a szlávok dicsősége), énekelte az 1900-as években a szlovák polgári értelmiség, a maga nacionalista gondolkodásmódját a régmúltba visszavetítve.

A Nagymorva Birodalom bukása a magyar—szlovák együttélésnek, ill. a szlovák történelemnek nem a végét, hanem a kezdetét jelenti.

Bara Mihály, Tardoskedd, 2019 április 22.