Dr. Tóth Attila: A tardoskeddi legelőkről
Tardoskedd sík táját egészen a múlt század első feléig hosszú keskeny szántóföldek és tágas legelők jellemezték. Akkoriban a mezőgazdaság községünk lakóinak fő foglalkozása volt. A legtöbb lakos kisgazdaként kereste kenyerét, de volt néhány nagyobb gazda is, akik a Juhász-féle angolkert szomszédságában laktak. A termőföldeken főleg gabonát, kukoricát és cukorrépát termeltek. A határban szinte minden dűlőnél volt egy kút. A termőföldek szélén és a legelőkön nemigen voltak fák, csupán a határi utakat kísérték. Az elsődűlői és a szélesdűlői utat akácfasorok kísérték, a Réti út mentén pedig szederfa nőtt. Néhány terebélyesebb akácfán „Máriaházak” lógtak, melyek egy-egy fohász helyszíneként szolgáltak a határban.
A tardoskeddi tájképnek a puszta legelők fontos alkotóelemei voltak. A sík réteken gémeskutak magaslottak, és tehenek százai legeltek. Legelőként általában a kevésbé termékeny, lápos és szikes földeket használtak. A tehenek nagyon szerették a szikes talajokon növő vékonyszálú, sós füvet, amitől jól tejeltek. A vízjárta legelőknek értékes növény- és állatvilága volt. Gyakori volt a bíbic, a pityer, a sárga billegető, a rétihéja és más madárfajok. A legelői növényvilágot gazdagította a bajuszpázsit, a libatalp, a bagolyfű, a sziki budavirág, a pozsgás őszirózsa, a réti sás, a sziki kígyófű és egyéb növényfajok. Tavasszal a rétet gyönyörű virágfelhő, ősszel pedig vörös fűköpeny borította. A legelőkön tövises iglice is nőtt, melyet a gazdák tavaszonként közösen kikapáltak.
Községünk legnagyobb és legjelentősebb legelője az úrbéri legelőként is ismert Akomány volt. A faluközpontból a homokos Csordaút vezetett hozzá, mely reggelente és esténként a vonuló tehéncsorda lépteitől zengett. A legelőn bérelt pásztorok dolgoztak, akik reggel kiterelték, estére pedig visszaterelték a jószágokat a faluba. A csorda indulását ostorpattogtatással jelezték. A gazdák kinyitották kapuikat, kihajtották a teheneket, melyek csatlakoztak a csordához. A nap elteltével a csorda porfelhőben vonult vissza a faluba, ahol a gazdák már tárt kapukkal várták őket. A fürgébb teheneknek kisafát akasztottak a nyakukba, ami verte a térdüket, hogy ne szaladjanak. Mindegyik tehén pontosan tudta, melyik udvarba kell betérnie. Az Akományon két gémeskút is volt, melyekből fakannákkal húzták fel a vizet az itatóválókba. Az „Első kút” a legelő elején, a mostani termálvízfurat és kanális területén állt. A „Második kút” pedig a legelő vége felé, a mostani kiserdő közelében, egy patak mentén. Ez volt a delelés helyszíne. Az Akományon volt egy kisebb lápos terület - a „Császka”, amelyet az úrnapi sátrakat állító gazdák kaszálták, hogy a friss zöld szénát Úrnapkor a körmenet elé szórhassák.
Egy kisebb legelő volt a Zsellértagban is. Elnevezése a zsellér szóból ered. A zsellérek a parasztság alsó rétegéhez tartoztak, mivel nem rendelkeztek saját kezelésben
lévő földdel, ezért pénzbeli és terménybeli fizetésért végeztek munkát gazdaságokban. Ezen a réten is sok gazda legeltette jószágait. A Zsellértagba az Akácos úton (a mostani lovardától) és a Réti úton lehetett eljutni. A Réti út a Gólakereszttől indult Farkasd irányába. Az útmentén állt a Mákos kút és egy fakereszt. A Zsellértag egy lápos rét volt, ami a vasúton túl, a Nagykanális (Cergát) partmentén, egészen a megyeri határig húzódott. A legelőn volt egy gémes kút, melyet Zsellérkút vagy pap kútja ként is emlegetnek. A legeltetés gyakran a gyerekek feladata volt, akik a legelőkön töltötték szabadidejüket. A csordafelügyelés mellett jutott idő olvasásra, játszásra és csínytevésre is. A nyugalmasan legelésző csordát csupán időnként egy „megbugárzott” üsző zavarta meg, amely felemelte a farkát, körülnézett, és elkezdett ideoda futkosni.
Az Akományon és a Zsellértagon kívül falunknak több kisseb-nagyobb legelője is volt – a lápos Szirányi legelő a jatai határnál, a Nemestag és a Méhes puszta a vasútmentén, kisebb legelők a vasútállomás kornyékén – a Pangét (a vasút előtt) és az Odva (a vasúton túl), valamint kisebb láposok a Halomi dombnál és a Tószegben (a mai Halastó helyén). Több kisgazda az árkokat és kanálispartokat is kilegeltette jószágaival vagy lekaszálta. A Nemestagba sokáig még a szövetkezeti teheneket is kihajtották legelni.
Remélem, hogy e cikk felelevenítette sok tardoskeddi olvasó fiatalkori emlékét, akik számára a legeltetés és a legelőkön töltött idő a mindennapok része volt. Fiatalabb olvasóink pedig e cikk által megismerhették községünk történelmének egy elhalványodott fejezetét. A tartalmas beszélgetésekért nagy köszönettel tartozom Csányi Gyulának
(1927), Borbély Károlynak (1936), Mészáros Károlynak (1939) és Bíróczi Miklósnak (1945), akik emlékei életre keltették az egykori tardoskeddi tájat, és visszarepítettek a tardoskeddi legelőkre. A cikket két nagyapám Tóth István (1932-2016) és Ludas Vince (1939-2001), valamint bérmakeresztapám Bugyik György (1954-2016) emlékére ajánlom, akik sok érdekes történetet és gyermekkori emléket osztottak meg velem beszélgetéseink során, és akik gyerekkoromban megismertették velem a tardoskeddi tájat.
Dr. Tóth Attila,
kert- és tájépítészmérnök, tanár a nyitrai Szlovák
Mezőgazdasági Egyetemen